AMERIKAI
"Hello world"
Tamás Gáspár Miklós

Bécs egykori polgármesterének, az ismert antiszemita Luegernek volt egy híressé vált mondása. Amikor ismerősei azt vetették a szemére, hogy antiszemitizmusa ellenére sok zsidó barát és ismerős veszi őt körül, Lueger így válaszolt: „Azt én mondom meg, hogy ki a zsidó.“

Ez a mondás jutott eszembe, amikor elolvastam a MÁÉRT összehívása körül kialakult szóváltások anyagát.

Merthogy szegény Patrubány Miklósról már sokmindent elmondtak, de azt eddig aligha olvasták a fejére, hogy nem magyar ember. Most mégis az történik, hogy az általa vezetett MVSZ (Magyarok Világszövetsége) nem kap bebocsátást a MÁÉRT rendezvényére. Miért? Alighanem azért, mert ő (ők) máshogy magyarok, mint azt a rendezők gondolják.

Ugyanez vonatkozik egy másik „marginális csoportocskára“ is. Ez, a magát Most-Híd-ként aposztrofáló gyülekezet Szlovákiában működik, és a júniusi választásokon a szlovák szavazatok 8,12%-át szerezte meg és 14 képviselőt küldhetett a szlovák parlamentbe. (A magát „igazi“ magyar pártnak nevező Magyar Koalíció Pártja 4,4%-ot kapott és nem került be a szlovák törvényhozásba.) Ezen kívül a Most-Híd adja a szlovák kormány alelnökét, és két további miniszteri tárca is az övék. De mindez mindhiába, ha Pesten úgy döntenek, hogy a Most-Híd nem képviseli igazán a magyar érdekeket.

Hát igen, mert e pártocska vezetői úgy gondolták, hogy akkor képviselhetik legjobban a szlovákiai magyar kisebbség érdekeit, ha összefognak azokkal a szlovákokkal, akik hasonlóan gondolkodnak bizonyos dolgokról, mint a magyarok. Persze nem százszázalékosan úgy, hiszen épp attól szlovákok, hogy bizonyos dolgokat egy kicsit máshogy látnak, mint mi, magyarok. (Mi meg attól vagyunk magyarok, hogy néhány történelmi eseményt, társadalmi problémát másként értékelünk, mint a szlovákok).

De azok a szlovákok, akik a Most-Hídra adták szavazatukat (majdnem 60 ezren voltak a 170 ezer magyar nemzetiségű szavazó mellett), alapjában elfogadják a magyar kisebbség nézeteit, követeléseit. Jó példa erre két képviselőjük, Ondrej Dostál és Peter Zajac viselkedése, akik augusztus huszadikán Komáromban koszorúzták meg Szent István szobrát, majd a parlamentben nyilvánosan kiálltak a szlovák nyelvtörvény ellen, egészen odáig menve, hogy országos aláírásgyűjtő akciót szerveztek, melynek célja, hogy a nyelvtörvényből kiiktassanak minden szankcionálási lehetőséget.

++++

De vissza a MÁÉRT-hoz. A Most-Híd párt azért elfogadhatatlan a szervezők számára, mert így, ilyen emberekkel szövetkezve akarja kivívni a magyar kisebbség teljes egyenjogusítását Szlovákiában.

Tehát Bugár Béla (a párt elnöke) és társai megszegtek egy ősi, mondhatnám etelközi előírást, mely szerint magyar érdeket csakis törzsökös magyar ember védelmezhet. Nekünk itt ne izéljenek mások (szlovákok, románok, etc.) a mi dolgainkba. A magyar érdekekért csakis magyar vért szabad ontani! Úgy, ahogy a történelmünk során ez már többször megtörtént – kérdezzék meg erről Dugovics Titusz nándorfehérvári magyar hőst vagy a színmagyar aradi vértanúkat vagy a Zrínyiket és Hunyadiakat.

Merthogy saját korukban a felsorolt emberek is alakíthattak volna egy Most-Híd pártot a török vagy a Habsburg ellen. Mint ahogy alakítottak is valami szövetségfélét, csak annak idején az ilyesmiket még nem nevezték politikai pártnak.

Szóval, most Pesten rámondták a Most-Híd pártra a nagy magyar átkot, mely szerint ez a párt nem kizárólagosan a magyar érdekek védelmére alakult, vagyis nem kezeli prioritásként a magyar kisebbség ügyét. A valóság viszont az, hogy Budapestet elsősorban az zavarja, hogy a Most-Híd politikájának alakításában nem érvényesülhetnek kizárólagosan a pesti elképzelések és érdekek. És kedves Bugár Béla, hiába vagy immár 21 éve a politikai porondon, mégis elfelejtetted, hogy magyar vonalon ez több mint bűn. Ez hiba.

Itt ugyanis nemcsak arról van szó, hogy magyar végbélbe csakis magyar – lovasnemzet vagyunk tehát érthetően – lói nemiszerv illeszthető, hanem arról is, hogy a XX. század homályos, vérgőzös és zűrzavaros történései után a XXI. század elejére végre nyíljon meg az ég, mint egykoron a Jordán folyó felett, és mondassék ki újra, hogy ki az egyedüli úr a Kárpát-medencében. Úgy, ahogyan azt az egyik felvidéki városunk vezetői szokták énekelni alkoholos befolyásultságukban: „Legyen úgy mint régen volt, süvegelje meg a magyart, mind az oláh, mind a német, mind a tót, legyen úgy, mint régen volt!“

++++

Ugyanis 1989 óta egyfolytában erről szól a magyar (sérelmi) nemzetpolitika: hogy azok a fránya nagyhatalmak ismerjék el végre, hogy mi magyarok egy évezreden át az európai kultúra védelmezői voltunk (részben igaz, de ugyanezt elmondhatják a lengyelek, szerbek, horvátok, lettek és litvánok, etc.), mégis micsoda szörnyűséget követtek el velünk szemben Trianonban (ami tény és való!) tehát tegyenek végre igazságot az ügyünkben és adják meg nekünk azokat a bonus pontokat ami nekünk joggal jár. Igazságot a Kárpát-medencében. Pontosabban kizárólagos magyar igazságot a Kárpát-medencében!

Csakhogy a Kárpát-medence sohasem volt kizárólagos magyar terület. Pontosabban, egy időben politikailag az volt (Magyar királyság kora, Osztrák-Magyar Monarchia a kiegyezés után), de ez nem azt jelenti, hogy ezen a területen kizárólag magyarok éltek. És ahol többféle nép él, ott ugye többfajta nézet és többfajta igazság is létezik. Ami számunkra békés együttélésnek látszik, az számukra elnyomásnak tünhet. (Egyik török ismerősöm mesélte, hogy a török népdalkincsben máig fellelhetők olyan dalocskák, melyek arról szólnak, hogy milyen csodálatosan játszottak egymással a török és magyar gyerekek: nádisípot fújtak, kergetőcskéztek, bujócskáztak. Milyen kár, hogy mindennek százötven év után végeszakadt, folytatta török ismerősöm. Hisz két rokon nép voltunk, ugyebár, akik mindenben megtaláltuk a közös nyelvet. Szóval nézőpont kérdése az egész. )

Véleményem szerint azon is kár lenne vitatkozni, hogy a szerb, horvát, szlovák népnek jár, járt-e saját haza. Azért mert ők (szlovákok) csak ötmilliónyian vannak azért még kaphatnak saját területet – lásd Luxemburg, Monaco, San Marino, etc.. Bár az is igaz, hogy vannak ennél jóval nagyobb népességek is, mint például a kurdok, baszkok, katalánok és N.B. cigányok (!), akiknek a mai napig nincs saját területük. Bár ha azt nézem, hogy a jelenlegi Szlovákia területe 49 000 négyzetkilométer, Magyországé meg 96 000 négyzetkilométer, akkor ironikusan azt is mondhatnám végre győzött az igazság: kedves szlovákok, feleannyian vagytok mint mi, tehát feleannyi területet kaptatok! Punktum.

Viszont ha a történelmi eseményeket vesszük számba (ezt ma Magyarországon szeretik felemlíteni: mármint, hogy mit akarnak ezek a szlovákok, hiszen semmilyen történelmük sincs!), akkor azon is el kellene gondolkoznunk, hogy elkérjünk magunknak az USA-tól néhány államot, mivel az amerikaiaknak aztán tényleg nincs semmiféle történelmük (legalábbis európai értelemben!), ergo nekik aztán semmiféle terület nem jár!

Mondjuk Ohio, Maryland, Pennsylvánia, New York, Texas, Florida és Maine odaadásával kárpótolhatnának minket Wilson elnök habókás döntéseiért! Bár Texast és Floridát mégsem kérném tőlük, hisz jöhetnek a mexikóiak és hadat üzennek nekünk, hisz a XIX század közepéig ezek még az ő területeik voltak. Az indiánoktól talán nem kell tartanunk, velük a jogvitákat egyszer és mindenkorra „lerendezték“ az amerikai honalapítók.

++++

Apropó, Amerika. Mit keresnek a MÁÉRT tanácskozásán az USA és Kanada „magyar“ szervezetei? Hisz amennyire én ismerem a dolgokat, ezek az ottani magyarok szintén nem férnek be a Pesten ácsolt prokrusztészi ágyba. Mert tanúsíthatom, hogy nem egy magyar rendezvényen és konferencián az amerikai magyarok eléggé el nem ítélhető, mondhatnám a hazaárulással felérő módon angolul beszéltek! Sőt már olyat is hallottam, hogy egyes amerikai magyar egyesületek vezetői azzal büszkélkedtek, hogy tagjaik, támogatóik sorában nemegy „igazi“ amerikai, kanadai, sőt francia, német, és most fogózdkodjnak meg, szlovák és román nemzetiségű ember is van! Mit keresnek ezek az idegenszívűek közöttünk – kérdezhetnék joggal Budapesten? De nem kérdezik. Sőt még büszkék is arra, hogy vannak ilyen emberek. Meg olyanok, mint Pataky, Curtis, meg a többiek, akik ugyan magyarul egy szót sem tudnak, de buzgó hittérítők elmondták nekik, hogy ők bizony igazi magyar gyökerekkel rendelkeznek, ergo, ha úgy akarom, ők bizony magyarok! Igaz, hogy az ő elsődleges céljaik között sem szerepel a magyarság felemelkedése, de mit számít ez, ha az illető elismert embert New Yorkban vagy Kaliforniában?

Az exkluzív magyarsági norma ugyanis csakis a hazai és a Kárpát-medencei hatumákra (hatuma = határon túli magyar) magyarokra vonatkozik. El tudják kézelni, hogy George Pataky vagy a nemrég elhunyt Tony Curtis szlovák (román, szerb, etc.) állampolgárként Pozsonyban élne? Akkor ő lenne a nemzetáruló prototípusa, a gyökértelen kozmopolita. Így, amerikai állampolgárként viszont hős és példa lehet belőlük. Nekem és a többi hatumának (beleértve Bugár Bélát és a hidasokat) meg állandóan bizonygatnunk kell a magyarságunkat. (Igaz, ez a folyamat már Ady Bandi korában megkezdődött, ismert nemzetáruló felvetésével, mely szerint „Én nem vagyok magyar?“).

++++

A szlovák-magyar konfliktus „nagyságrendjét (volumenét)“ egy pozsonyi viccel szeretném példázni. Címe: Egy partizán naplója 1944-ből, a szlovák nemzeti felkelés idejéréből:
1944 augusztus 29: Hurrá! Kitört e felkelés. Bevetettük magunkat az erdőbe.

Szeptember 15: Véres harcok. A németek kivertek minket az erdőből.

Szeptember 20: Hurrá! Visszafoglaltuk az erdőt a németektől.

Szeptember 27: A németek tankokat is bevetettek ellenünk és újra kivertek minket az erdőből.

Október 3.: Szovjet légi segítséggel megint visszafoglaltuk a németektől az erdőt.

Október 10: Megjött az erdész és mindnyájunkat kizavart az erdőből.

Ironikusan azt is mondhatnánk, hogy vihar a biliben. Merthogy a szlovák-magyar konfliktus lefolyását hál´ Istennek nem jelzik etnikai sírok. Nincsenek külön szlovák és külön magyar hősi temetők, mint a volt Jugoszláviában. Egyik oldalon sem voltak levélbombák, gyilkos kommandók, tehát nincs ok a vendettára sem. Igaságtalanságok, kitelepítések, vagyonelkobzások, jogfosztottság igenis volt. És mindez nagyon fájt az őseinknek, apáinkkal bezárólag. És sajnos azóta sincs teljes szatiszfakció, (merthogy nem is létezhet teljes és mindenben igazságos jóvátétel), bár például Václav Havel bocsánatkérési kísérletét mi magyarok hiúsítottuk meg 1992-ben. De alapjában véve mára a szlovák-magyar konfliktus egy szimbolikus konfliktussá „degradálódott“ csupán. Ami a konfliktuskezelő számára egyáltalán nem jelent könnyebbítést, hisz a presztízs elvesztésétől való félelem, a loosing of the face veszélye néha nehezebb feladat elé állítja a szakembert, mint a tényleges veszteségekkel fenyegető ügy.

De ha a két oldalon lenne némi jóindulat és üzleti érzék, akkor akár jómenő egyetemi katedrát is lehetne nyitni Pozsonyban és Pesten és ott oktatni, hogyan lehet békés úton rendezni az etnikai konfliktusokat. És talán épp a Most-Híd embereit lehetne meghívni a gyakorlati képzés demonstrálására.

+++

De a jól ismert káröröm, a szegény ember luxusélvezete azt mondatja velem, hogy hál´ Isten, a ránk szavazó szlovákok sem jártak jobban, mint mi, a Most-Hidat támogató magyarok. Az ő hazaáruló tevékenységüket most a szlovák titkosrendőrség figyeli. A mélyszlovák polgárok meg köpdösnek rájuk és hamarosan létrehozzák a SZÁÉRT elnevezésű konferenciájukat, és egy nagy közös kiátkozással kettéfűrészelik Zajac, Šebej, Hríb, Dostál, Kvasnica, Hašto, Bútora, Dubovský és a többiek életpályáját.

Merthogy ők, ott Pozsonyban ugyanazt vallják, amit pesti kollégáik: „Azt, hogy ki a szlovák, majd mi határozzuk meg!“

Aztán zavaró momentumok (és egyének) nélkül folytatódhat tovább a bilaterális köpködés és gyűlölködés.

Amíg meg nem érkezik az erdész és ki nem zavar bennünket az erdőből.

2 Comments

2 Reader’s Comments

  1. Ágoston István

    Köszönöm a cikket. Pontos és finoman kíméletlen. Ezek a parasztfiúk, akik sohase láttak és nem műveltek földet, állatok, erdőt, rétet, embert csak keveset, mert nem álltak szóba senkivel, az Istent sem ismerték és ismerik, mert csak az számít, hogy mit mondok én, amit az Úr szájába adhatok. Pedig van még egy-két mód, ahogyan élni kellene, és kell, de csak az a fontos és a lényeg, hogy servilis legyen, aki az én pártomba jön, és velem tart…

  2. a híd szereplésénél az jutott az eszembe, hogy lám-lám, egy dologgal nem számoltak bugárék. egy magyar pártnál még nem kell a minőségre törekedni, de egy vegyes pártnál már igen. nem csoda, hogy az oks-es négyes fogatból mind bejutottak a parlamentbe.
    mintha ezen az oldalon a magyar gondolkodók lomhábbak lennének.
    talán pont olyan embereknek kellene beállni a csatasorba, mint huncík péter.

Írja meg véleményét!