Ádvent utolsó vasárnapja van és a nap úgy süt, mint október elején szokott. Tiszta kék az égbolt, nyoma sincs az elmúlt napok ködös, borús, fullasztó levegőjének. Ma nem utazok sehová,  nincsenek talákozások, nincs semmi pluszmunka. Csak a boldog várakozás van. Még öt nap és Karácsony!

Az idén nagyon ügyeltem az utolsó hétre, hogy  még véletlenül se kerüljön be semmi olyan a naptáramba, ami megzavarhatná a várakozás légkörét. Mert már jópár éve tart az a fura átok, hogy  gyerekes izgalommal várom az ünnepeket, és akkor, hirtelen, jön valami más. Egyszer egy rosszindulatú, pontosan háromnapos fogfájás, amit semmiféle gyógyszer nem tud csillapítani, máskor egy komolyabb családi probléma, és megint máskor egy súlyosabb betegség. A gyerekek mindig elmondják, hogy az ilyen panaszokat hívják  pszichoszomatikus betegségnek, de mit érek vele. Másoknál gyógyítani is tudom, magamnál képtelen vagyok megelőzni.

De az idén máshogy lesz, fogadkozok magamban. És most itt van Ádvent utolsó vasárnapjának reggele és úgy süt a nap, mint október  elején.

Frida, a család kedvence, a hároméves hófehér szuka, már keresi a nyakörvét, Kópé, a hozzánk szegődött kóbor eb, a tornácom ugrándozik és várja, hogy hármasban elinduljunk sétálni.

Oké gyerekek, ez a mi napunk lesz, biztatom őket, és indulás előtt, a reggeli kávét hörpölve, még bekapcsolom a számítógépet.

Aztán csak ülök, és nézem a képernyőt. Frida a nyakörvét rágja. Hát mégsem megyünk sehová?  Nem érti a dolgot.

Az a baj, hogy én sem értem. Tudom, tudtunk róla,  hogy nagyon beteg, de mégis vártuk a csodát. Úgy, ahogyan a kisgyerek nem tudja elképzelni szülei halálát, én sem tudtam elképzelni ezt a napot. És mégis itt van a hír, feketén-fehéren: Václav Havel az éjjel meghalt.

Felcsatolom Fridára a nyakörvet és kibotorkálunk a városi parkba. Leülök egy padra, szabadon engedem a kutyákat és nézek magam elé. Érzem, hogy remeg a gyomrom, a lábaim meg elgyengülnek. Elképzelem őt, ahogyan ülnek, egymással szemben a dalai lámával, és csak nézik egymást. Ők már szavak nélkül is mindent értenek.

A láma pontosan tudja, mi fog történni pár nap múlva, mégis mosolyogva búcsúzik tőle. Istenem, neki könnyű. Ő tudja, hogy hamarosan újra találkozni fognak valahol.

Nekem, nekünk, csak az emlék marad meg. Nem valami okos mondatok, hanem egy érzés. Egy kézfogás és egy mosoly. Egy összekacsintás, ha egy szép lány köszöntötte őt, egy komoly bólintás, ha jól bevégeztünk egy feladatot. És az az udvarias biccentés, ami sohasem maradt el, ha valamivel elégedett volt: dekuji vám mondta, és ilyenkor nagyon boldog voltam.

Én is köszönök Önnek mindent Elnök úr. Isten áldja Elnök úr! Hiányozni fog nekünk ELNÖK ÚR!

A szerző Václav Hável kisebbségi tanácsadója volt 1990-től 1992-ig

No comments

Írja meg véleményét!